Mindannyiunkkal előfordult már, hogy fontos döntést kellett hoznunk, ám valami furcsa, ismeretlen érzés vett erőt rajtunk és csak halogattuk, halogattuk, hogy döntésre jussunk. Mintha valami elakadt volna bennünk. Bármennyire is tudtuk, hogy lépnünk kell, ez a szorongató félelemérzés lebénított minket. A fejünkben persze pörögtek a gondolatok, de nem a megoldást segítve, inkább kifogásokat kínálva fel: „nincs erre most idő”, „nem is elég jó ez az ötlet”, „majd máskor foglalkozom vele”. Ilyenkor vagy elhalasztjuk a döntéshozatalt, vagy még ha meg is hozzuk azt, tovább szorongunk. Újra és újra megvizsgáljuk, vajon jól döntöttünk-e.
Mi rejlik ezek mögött a bénító érzések mögött, és hogyan léphetünk túl rajtuk?
A döntéshozatalt gátló bénító érzéseket legtöbbször nehéz beazonosítani. Régen hordozott félelmekből és önkorlátozó hiedelmekből erednek, melyek létezésének ritkán vagyunk tudatában. A gyökerek egészen a tudatalattiig nyúlnak le és ha nekifogunk kibányászni őket, múltbéli események, traumák bukkannak elő. Mint általában mindig, a testünk most is a segítségünkre siet. Szorítások, nyilallások, hányinger figyelmeztet a jelenlétükre.
A félelem és szorongás alapesetben önvédelmi mechanizmus, ami minket óv a számunkra kellemetlen vagy veszélyes dolgoktól, mint például a kudarc, csalódás, kritika, fájdalom. Van, amikor hasznosak, és van amikor nem. Sokszor kifejezetten akadályozzák, hogy fejlődni tudjunk, hogy tovább tudjunk lépni, hogy új megoldásokra leljünk. Hallottuk már bizonyára, hogy ilyen esetben a két leggyakoribb megküzdési stratégia az üss vagy fuss. A kardfogú tigris támadásakor ez igaz is volt, de egy munkahelyi értekezleten ennél már jobb megoldások közül is válogathatnánk, ha a tudatalattink nem ezt a régi tapasztalásra belénk kódolt választ dobná a felszínre.
Jó, ha tudjuk, hogy leginkább az érzéseink határozzák meg a gondolatainkat, döntéseinket, cselekedeteinket. Ha például állásinterjú, vizsga vagy előléptetés előtt állsz és készülsz az ezt eldöntő interjúra, előfordulhat, hogy a nagy nap felé közeledve eluralkodik rajtad egy furcsa, szorongató érzés, ami azt súgja, hogy „nem vagy elég jó” vagy „nem fogsz sikerrel járni”. Ha nem vagy tisztában a képességeiddel és az esélyeiddel, akkor könnyen megfutamodhatsz anélkül, hogy valóban megméretnéd magad. Ha viszont már egészséges az önértékelésed, akkor tudod, hogy a korábbi kudarcaid és sikereid együtt határoznak meg, és az életbe mindig kódolva van némi meglepetés is. Ezért aztán egészséges mennyiségű adrenalin fröccsel a testedben lépsz majd be a bizottság elé.
A belső iránytűnk rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogy ezeket a bénító, szorongató érzéseket megértsük. Az elménk mindig elemez és logikus válaszokat keres, míg a lélek/szív intuitív, finom impulzusokkal segít, melyek összhangban vannak a vágyainkkal, érzéseinkkel, és a személyes igazsággal is. Ha megértjük a lelkünk üzeneteit, akkor akár arra is ráérezhetünk, hogy bár most nagyon vágyunk valamire, még nem érett meg rá az idő. Már nem tudnak olyan könnyen befolyásolni minket a mélyről feltörő érzések. Kitisztul a kép, nyugodtan fogadjuk bármi történik is végül.
A bénító érzések tehát nem csak akadályok, hanem lehetőségek is. Értsük meg őket és nézzünk szembe velük, hogy az üss vagy fuss helyett sokkal jobb megoldásokat találjunk.
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)
Fotó : Fishing Vladan Nikolic
Bénító szorongás
