Megesik, hogy olyan emberekkel találkozom, akikben érzem, hogy mérhetetlen tudás és intelligencia energiája vibrál. Ilyen emberekkel találkozni, a társaságukban időt tölteni mindig lenyűgöző élmény a számomra.
Aztán jön a megdöbbenésem. Ott ül velem szemben egy ilyen fantasztikus energiákkal teli ember és csak úgy ömlik belőle a panaszáradat: hogy neki mennyire elege van, hogy ő ezt már nem csinálja tovább, nem fog ennyit dolgozni, a munkahelyén mindenki ilyen meg olyan és neki már semmi kedve ebben részt venni. Elmeséli, hogy rengeteget és jól dolgozik, de a nála jóval gyengébb képességű főnökei kihasználják őt és nem engedik előrébb jutni a ranglétrán. El van keseredve. Nem tudja hogyan tovább. Talán elmegy egy másik munkahelyre, vagy inkább elkezd valami teljesen mást tanulni…
Ott ülök vele szemben, hallgatom és bennem teljesen más kép áll össze róla. Ahogy empatikusan kapcsolódok hozzá, a lelke majdhogynem türelmetlenül arra kér (mivel emberünk nem hallja meg a saját lelkének az üzeneteit), hogy mondjam már el neki, hogy ez kb. a 45. olyan élete itt a Földön, amikor ezen a ponton újra és újra feladja. Mikor újra nekikezd, mindig megígéri, hogy most már tényleg, tuti biztos végig viszi és megvalósítja a kitűzött célját. Mindenkinél jobb azon a munkahelyen, csak tartson már ki és valósítsa meg az álmait, élje már végre meg a sorsát, végezzel el az életfeladatát…
Ma már azt gondolom magamban, amikor ilyen helyzetben találom magam, hogy teljesen felesleges arról beszélni a velem szemben ülő embernek, hogy mi minden lehetőség van benne, mert ez sehova sem vezet. Erre a saját tapasztalatom tanított meg. Én is hallgattam eleget, hogy mennyire különleges vagyok és milyen sokra vihetem. Akkor úgy gondoltam, jó, ha ez így van, akkor minek kínlódnék itt az alján ezekkel az unalmas, apró-cseprő dolgokkal. Inkább megvárom míg a megfelelő közegbe kerülök, ahol felismerik a különlegességemet és kigurítják elém a vörös szőnyeget. No majd ott belevetem magam a dolgok sűrűjébe és megvalósítok.
Amikor aztán nem történt semmi, meglepődtem. Néhány tisztán érzékelő ember kivételével a többségnek fogalma sem volt a képességeimről és én nem is tudtam nekik úgy megmutatni, hogy azt be tudják fogadni. Lassanként rájöttem miben is rejlik az elakadásom.
A bennem szunnyadó tehetség, tudás, képességek arra várnak, hogy megmutathassák magukat az anyagban, hogy materializálódhassanak. Ez csak ritkán történik meg hirtelen, egyik napról a másikra. A legtöbb esetben ez hosszadalmas folyamat eredménye, ami olyan, mint egy nehéz akadálypálya, ahol lépésről-lépésre kell haladni és egymás után kell legyőzni az akadályokat. Így tud kibomlani az anyagban a tehetségem, a képességeim. A pálya végére érve aztán a helyemre kerülök és teljes egészében megélhetem a jól megérdemelt jutalmat, ami lehet a jól végzett munkából fakadó belső elégedettség vagy akár egy előléptetés is.
Ilyenkor ma már azt súgom emberünk lelkének, hogy szerintem ne mondjuk meg neki, hogy még milyen hosszú és bonyolult akadálypálya áll előtte. Inkább nézzük meg vele közösen, hogy épp melyik akadálynál akadt el, majd keressük meg annak a módját, hogy a már legyőzött akadályok közben begyűjtött erőforrásait hogyan használhatja fel a következő akadály megugrásához, a következőéhez, és így tovább.
Egyetértettünk mi ketten, a lélek és én, hogy végül sikerülni fog neki. A sikerélmény pedig tovább lendíti új célok, új kihívások felé. Mire egyszer majd célba ér, tökéletesen működő rendszere lesz, melyet teljesen átlát, ért és működtet, így másoknak is hitelesen fog tudni saját elakadásaikban segíteni-
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését!)