Miért van az, hogy vannak emberek, akik éveken keresztül minden tőlük telhetőt megtesznek a változásért, látszólag mégsem történik velük semmi? Élnek köztünk olyanok is, akiknek szinte elég csak gondolniuk valamire, és az máris megvalósul, manifesztálódik az életükben. Igazságtalannak tűnik? Lehet, de nézzük meg mi lehet ennek az oka!
Mivel erre a jelenségre régen felfigyeltem, szerettem volna megérteni, hogy miért történik ez. Elkezdtem hát tudatosan megfigyelni, hogy az életemben eddig történt nagyobb változásokért mennyiben vagyok én a felelős, és mekkora rész írható a szerencse, vagy az Univerzum számlájára.
Azt figyeltem meg, hogy azokon a területeken, ahol az átlagnál nagyobb tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkezem, ott villámgyorsan meg tudtam valósítani a vágyaimat. Ahol viszont az elméleti tudásom több volt, mint a gyakorlati, ott bizony már nehezebben ment a vágyaim megteremtése. Olyan területeken pedig, ahol eddigi életemben, sőt már a családi mintáimon keresztül, genetikailag kódolt negatív érzéseket és érzelmeket örököltem, fájdalmas és nehéz tapasztalatok sorakoztak megoldásra várva, nos ott bizony szinte reménytelennek tűnt számomra a változás, a teremtés megindítása.
Elkezdtem hát magam és családom tudásait, képességeit és hiányait tudatosan felmérni. Mi az, amiben jók vagyunk, és mi az, amiben nehezebben boldogulunk. Visszaigazolódott, hogy azokon a területeket, ahol saját jó tapasztalataimra és mintáimra támaszkodhattam, ne adj Isten még saját erőfeszítést is hajlandó voltam befektetni, azok a területek sikeresen működtek az életemben.
Sokkal nehezebb volt azonban megküzdeni a saját korábbi negatív tapasztalataimmal és félelmeimmel (emlékeztek, az örökségemet is cipelem még sok területen). El kellett fogadnom, hogy a sikeres teremtésben csak lassan, lépésről-lépésre lehet előre haladni. Naná, hogy ezt sokáig igazságtalannak éreztem!
Mára már elfogadtam, hogy senki sem tökéletes. Mindenki jó valamiben és mindenki nehézségekkel küzd másban. Mindannyian vegyesen örököltünk jó és gyenge képességeket, eltárolva őrzünk használható és rossz, hátráltató tapasztalatokat. Minél tudatosabban tudjuk azonban a családunkat, mint működő rendszert szemlélni, annál nyitottabbá válunk idővel minden egyes családtagunk felé. Megértjük és elfogadjuk, hogy senki sem tökéletes. Lassan képessé válunk hálásan fogadni minden megörökölt tudásunkat. Megértjük, hogy ezek a tudások mind rengeteg munka, tapasztalás, idő és energiabefektetés árán születhettek meg és kerültek a saját tudástárunkba. A folyamat részeként a hiányokkal szemben is elfogadóbbá válunk. Megértjük, hogy tudattalanul igyekszünk a könnyebb utat választva, a rendszerből csak a jó dolgokat kiszemezgetve, mindent, ami problémás pedig érintetlenül az utódainkra hagyva haladni az úton. Bajlódjanak csak velük ők később. Ez szerintem nagyon nem korrekt!
Ha a családban senki nem hajlandó fejlődni és változtatni, akkor gyermekeink idővel olyan hatalmasra duzzadt szorongás- és félelemcsomagokat örökölnek majd, melyekkel csak úgy lesznek képesek megküzdeni, hogy különböző drogokhoz, gyógyszerekhez, alkoholhoz, egyéb szerekhez, vagy depresszióba menekülnek. Sok függőség kialakulásának hátterében áll mint ok, a problémamegoldás hiánya.
Úgy tapasztalom, hogy a családunkban meglévő erőforrásokat tudatosan ki lehet használni. Az erőforrásokat továbbfejlesztve tovább lehet adni a gyermekeinknek sok-sok szeretettel. A hiányokból pedig időnként egy-egy csomagot tudatosan ki lehet bontani. Mikor van erre idő és energia, rááldozva a szükséges mennyiséget mindkettőből fejlődni lehet ezen a téren is.
Így tud egy család, mint jól működő rendszer, generációról, generációra tudatosan együtt fejlődni.
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)