A videó margójára. Miért csalódnak kevesebbet a jelenlétben létező emberek?
Amikor valaki úgy érzi, hogy „csalódik az emberekben”, akkor igazából saját magában csalódik. Amikor csalódunk és talán dühösek is vagyunk, akkor fontos felismerni, hogy nem a másikra, hanem saját magunkra irányul ez az érzés, mert egyáltalán nem vagyunk elégedettek avval, ahogy épp cselekedtünk. Úgy hoztunk döntéseket egy helyzetben, hogy nem vettünk észre fontos dolgokat, vagy nem vettünk tudomást az igazságról.
Sokan csalódunk sokszor, mert nem vagyunk képesek jelen lenni a pillanatban és ezért nem vesszük észre, hogy a másik ember valójában nem érti, nem érzi, nem akarja, nem szeretné, és nem is hallja meg, amit mondunk neki. Fél és szorong. Sőt azt sem vesszük észre, ha mi magunk nem értünk valamit, nem fedezzük fel a bennünk feltámadó érzést, és azt sem érzékeljük, hogy valójában nem is szeretnénk valamit megtenni, vagy félünk és szorongunk egy adott helyzetben.
A csalódás gyökere mindig magunkban van. Annak a következménye, hogy nem vagyunk képesek tudatosan jelen lenni a másikkal való közös döntéseink meghozatalának pillanataiban.
Ha pedig mi nem vagyunk jelen a közös döntések pillanataiban, akkor ki és mi az, aki és ami dönt helyettünk? Ilyenkor az igazság megfigyelése helyett a legtöbb helyzetben érzéseinkre, érzelmeinkre, gondolatainkra, a különböző ego részeinkre hagyatkozunk.
Csak az befolyásolja a döntéseinket ahogyan épp mi érezzük magunkat, ahogy a dolgokról mi gondolkozunk, amire mi vágyunk, arra már sem időt, sem energiát nem fordítunk, hogy a másik érzéseit, szavait és vágyait is megismerjük, megfigyeljük. Azt hisszük, hogy az az igazság, ami bennünk van, amit mi tartunk annak.
Később, mikor aztán a dolgok mégsem úgy működnek ahogy elterveztük, akkor panaszkodni kezdünk: nem erről volt szó, csalódtam benne! Hogyan is lehet valakiben csalódni, akinek az érzései, gondolatai, akarata, vágyai soha nem érdekeltek bennünket igazán? Ha soha nem vettük a fáradságot, hogy megismerjük ezeket?
Közös döntéseink meghozatala során egyetlenegyszer sem voltunk az éber jelenlét csendes állapotában, amikor minden figyelmünk fókusza a másik ember érzés és gondolatvilágára irányult.
Helyette elmondtuk hogyan érezzük mi magunkat, hogyan gondoljuk és látjuk mi a helyzetet és hogyan kellene, hogy változzanak a dolgok ahhoz, hogy mi jól érezzük magunkat.
Ez kierőszakolt döntés vagy változás, ami hosszú távon nem fog működni és legalább az egyik félnek, de lehet, hogy minden résztvevőnek csalódás lesz a vége, mert nem valódi közös döntés eredménye. Egy ilyen félrement változásért utólag senki nem fogja vállalni a felelősséget. Jó megoldás sem fog születni, viszont annál több idő megy majd el játszmákra, egymásra mutogatásra és a felelősség áthárítására. Mindeközben mindenki és minden áll. Senki és semmi nem halad és nem fejlődik. Előfordul, hogy évek telnek így el, míg valaki „felébred” és elkezd figyelni és a tudatos jelenlét állapotában hozza meg a döntéseit végre.
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)