Érzelmi ping-pong.

Érdekes téma jött velem szembe ezen héten a facebookon. Megosztó téma, de van mélysége és szépsége. Bármi, aminek akár felfelé, akár lefelé magassága vagy mélysége van, az rabul ejt és elkezd foglalkoztatni. A magasságokban és a mélységekben átélt dolgokban hatalmas fejlődési lehetőségek vannak.

A történet, ami megragadta a figyelmemet egy hétköznapi családról szól. Apa és anya sokat dolgozik túlhajszoltak és fáradtak. Egy alkalommal kétéves gyermekükre egész nap az apa felügyelt. Estére elcsattant egy pofon. Majd jött a döbbenettel és lelkiismeretfurdalással teli csend. Hogyan történhetett ez meg? Hosszas tépelődés és beszélgetések után apa és anya közösen azt a döntést hozták, hogy apa bocsánatot kér a gyermektől. A facebook csoportban, ahol megosztották azt a kérdést tették fel, hogy vajon mennyire okoztak a történtek maradandó lelki sérülést a gyermeknek?

Rengeteg különféle reakció érkezett a csoportban. Volt, aki azt mondta igen kérjen bocsánatot az apa, mert az erőszak semmire sem megoldás. És soha semmilyen körülmények között nem elfogadható.

Volt, aki azt mondta együtt érez az apával, és megérti a történteket, mert néha nagyon megterhelő tud lenni egy ilyen helyzet.

Volt, aki a 6.gyermeke nevelése közben szerzett tapasztalatai alapján amellett tette le a voksát, hogy a pofonnak bizonyos helyzetekben és bizonyos gyermekeknél igenis van létjogosultsága.

Mindenkinek saját tapasztalatai és tudatszintje gondolkozásának megfelelő hozzászólások születtek. Létezik-e jó válasz ebben a témában? Szinte az összes hozzászólással egyet tudtam érteni, mégis hiányérzetem maradt a leírt válaszokkal kapcsolatosan. Hiányzott a megértés, a mélyebb transzformáció megélésének lehetősége ezekből a válaszreakciókból.

Mi történik, ha apa dühét elfojtva, lehajtja a fejét és szégyenkezve bocsánatot kér a kétéves gyermekétől a történtekért? A szavak, bármilyen bűnbánóak is legyenek, nem nagyon érdekelnek egy kétéves gyermeket. Ő a felnőttek érzelemvilágára van hangolódva, abból nyeri a számára fontos információkat. Pontosan érezni fogja, hogy milyen érzések, érzelmek és elfojtások vannak a kimondott szavak mögött az apában a történtekkel kapcsolatosan. Megérzi az igazságot és az apa reakcióiból megtanulja, hogy a düh az egy szégyenteljes, vállalhatatlan dolog és hibázni vétek. Megtanulja, hogy a dühöt érdemes minél hamarabb elfojtani, mert az egy kontrollálhatatlan érzés, ami hamar felülkerekedhet rajta, vállalhatatlan bajt okoz és marcangoló szégyenérzet marad utána.

A történtek ellenére hogyan érheti el mégis a felnőtt, hogy gyermeke szemében hiteles, felelősségteljes felnőtt maradjon? Elfogadja az igazságot, az érzést önmagában, hogy dühös, hogy fáradt, hogy tehetetlen, hogy fogalma sincsen, hogy ezt a helyzetet hogyan kell megoldani. Elfogadja, hogy a gyermek tehetetlenségében, sírással tudja csak kommunikálni a hiányait és félelemeit. Elfogadja, hogy bármennyire is szerette volna nem tudta ezt a helyzetet megoldani és dühében elcsattant egy pofon. Mindezt elfogadja és tényként kezeli. Úgy érzi, hogy hibázott és most szégyelli magát. Evvel sem könnyű szembenézni.

Ha a düh és a szégyen elfogadásra kerül akkor jöhet a következő lépés. Megszületik a szándék, hogy megértse a testében kavargó érzéseket. Miért érzem így magam, mi ennek az oka? Kicsit hátra lépve, elkülönülve az érzéstől már könnyebben megfigyelhető és értelmezhető a benne rejlő információ.

Amikor két ember a testében jelenlevő érzésekkel azonosulva vitatkozik egymással, akkor ott nincs problémamegoldás. Ping-pongozás folyik az érzelmekkel. Egymásnak feszül a gyermek és az apa tehetetlen dühe. Ez a túlfeszültség gyakran kisülésekhez vezethet. Kiabálással vagy pofonnal válik az irányítatlan energia levezethetővé.

Ennek az igazságnak a felismerésével a felnőtt vissza kerül középpontjába. Még mindig dühös és tehetetlen lesz, de már nem azonosul ezekkel az érzésekkel. Abba marad az érzelmi ping-pong. Nyitottá válnak egymás felé. Ezt a nyitottságot, és őszinte szándékot a gyermek érzékeli Még mindig érzi apjában a dühöt és a tehetetlenséget, de már ott van mellette az őszinte szándék a megoldás megkeresésére. Ha az apa kommunikációja és a testében levő érzések között nincs ellentmondás, akkor a gyermek őszintén nyitottá válik az elcsattant pofon ellenére édesapja irányába.

A gyerekek számára nem az az elvárás a felnőttel szemben, hogy tökéletes legyen és mindent tudjon. Az ilyen álarcot viselő felnőtt nem lesz számukra hiteles, mert ők érzékelik az igazságot, amiről az elfojtott szorongások és félelmek árulkodnak. Számukra kevésbé ijesztő egy olyan felnőtt, aki, bár nem tökéletes, de fejlődőképes.

Érzelmei elfojtása helyett, azt szeretné a szüleitől megtanulni, hogy mit kezdjen a testében tomboló érzésekkel és érzelmekkel. Olyan mintát akar, ami megmutatja, hogy a düh, a nem tudás az vállalható. Nem szégyenteljes bűn, hanem kezelhető érzés, amire érdemes odafigyelni, mert információt hordoz saját képességeinkről és tudásainkról. Ez a minta megtanítja a gyermeket saját és mások érzelmeinek elfogadására és kezelésére, ami idővel fejleszti majd érzelmi intelligenciáját, növeli önbizalmát, hitét önmagában és a saját teremtőerejében.

Te melyik mintát kaptad örökségül a szüleidtől és melyiket szeretnéd tovább adni gyermekednek?

Hírlevél feliratkozás

Hírlevél