„Hálátlan gyökér”

Telex: Valamiért nagyon nem akarta megköszönni a hegymászó, hogy Gelje serpa a hátán cipelve mentette meg az életét

Kinek van igaza? A „hálátlan gyökérnek” vagy a túlbuzgónak tűnő serpának, aki életet mentett a „halálzónában”? Látszólag egyértelmű a válasz: természetesen a serpának, aki emberfeletti fizikai és mentális teljesítményt nyújtva a hátán cipelte le a hegyről a magatehetetlen hegymászót és evvel megmentette az életét. Lehet azonban, hogy a mentéssel elégedetlen hegymászónak is igaza van, aki ebben a magasságban, végre a saját komfortzónáján kívülre kerülve, élete legnagyobb beavatását készült megélni ott fenn a hegyen.

Miért ilyen nehéz ezt a kérdést jól megválaszolni? Mert szerintem mindkettőjüknek igaza van.

„Én (latinul ego): Újabban divatos az én határainak és megtapasztalásának tudatos kiterjesztése (ego trip), amely lehet valóságos (extrém sportok) és virtuális (kaland és fantázia játékok, álnevek stb.).” Forrás: Wikipédia

„A mászás során, főleg, ha minél extrémebb, közelebb kerülünk az élet és halál mezsgyéjéhez. Egy mászó pedig éppen azért tudja jobban értékelni az életet, mert közel van a másik oldalhoz. (Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye, aki maga is hegymászó.)

A testen kívüli és halálközeli élmények olyan spirituális beavatások, melyek gyökeresen felülírják azt, ahogy addigi az életről gondolkodtunk. A csend, a halál, a nirvana megélése olyan élményt ad, mely tudatossá tesz bennünket, embereket arra, hogy miért születtünk a földre, mi az életünk értelme. Érezni, élni, lüktetni, tapasztalni, tanulni…

Halálközeli élmény átélése nélkül is tudjuk, hogy ez lenne az élet értelme. Mi szükség van hát a megtapasztalásra a „halálzónában”? Mi a különbség a tudni és tapasztalni között? Mi az az élmény, ami mindent felülír, és végérvényesen megszeretteti a hegymászókkal az életet?

Amikor valamilyen életesemény (betegség, baleset stb.) hatására átkerülsz a szavakon túli világba, beleérzel a halál csendjébe és mozdulatlanságába, akkor egész lényeddel érzed a mozdulatlanság csendjét és tudatossá válsz a testben való létezésben rejlő lehetőségekre. Megérted, hogy vibrálni, érezni és lüktetni szeretnél, vagy csak a szeretteid mellett lenni. Nincs számodra többet olyan, hogy rossz vagy jó, élni szeretnél. Ízeket, illatokat érezni, tapintani, tanulni, áramolni, tapasztalni. Élni.

Én már megtapasztaltam a nirvanat, tudom miről írok. Ismerem a semmiben való létezés érzését. Ha sok negatív dolgot tapasztaltál eddigi életedben vagy ha fáradt vagy, esetleg nagyon beteg a tested, akkor a mindenség csendje pihentető lehet számodra. Nem szeretnél majd visszatérni, és lehet, hogy a halál mellett döntesz.

Ám az is lehet, hogy az éberség csendjében arra döbbensz rá, hogy még élni szeretnél. Élni, érezni és tapasztalni. Egy ilyen élmény során tudatossá válsz arra, hogy ez egy utazás, Az időtlenség végtelen csöndjében befizettél egy egzotikus utazásra a Föld nevű bolygóra, hogy rövid ideig megtapasztalhasd a földi életet.

Az utazás elkezdődik, te viszont a tapasztalás helyett, honvágytól gyötörve, folyamatosan visszavágyakozol az időtlenség csendjébe. Úgy érzed itt semmi nem sikerül, minden és mindenki rossz és kegyetlen.

Bizony, egy kalandtúra folyamán érhetnek rossz és eksztatikus élmények egyaránt. Az utazás lényege, maga az élmény, a tapasztalás. Minden utazásnak egyszer vége lesz, hazatérhetsz, és magaddal viheted az élményeket. Mit szeretnél magaddal vinni? A folyamatos siránkozás és hazavágyódás élményét, vagy új tapasztalatok tömkelegét?

A gondolatok és szavak szintjén mindez szinte minden ember számára érthető. Sejtszinten élhetővé azonban csak akkor válik igazán, ha valaki olyan helyzetbe kerül, ahol beleérez a csend, a nirvana, a halál mozdulatlanságába, és tudatossá válik arra, hogy a földi élet mennyire rövid és átmeneti. Fent a hegyen, a „halálzónában”, szinte élhetetlen körülmények között (-40 fok, 200 km/h szélfúvás, jég, hó, oxigénhiány…) igen valószínű, hogy a legmakacsabb ego is félreáll, és átengedi az irányítást önmaga felsőbb énjének. Az ember, ebben a megszületett kapcsolatban, a felsőbb én tudatosságába burkolózva szemlélheti önmagát és az életét, ott az élet és halál mezsgyéjén. Ez katartikus élmény.

Ezeket az érzéseket és érzelmeket, ezt az éber tudatosságot keresik a hegymászók a halálzóna magasságában. Amikor megtörténik egy ilyen beavatás, akkor bizony lesznek, akik nem akarnak visszatérni az életbe, és lesznek olyanok is, akik újjászületve, hatalmas életkedvvel feltöltekezve jönnek vissza és új kalandok megélésébe vetik bele magukat.

Amikor egy hegymászó testen kívüli állapotban, halálközeli élményt él meg, akkor olyan „beavatáson” vesz részt, amit önszántából vállalt. Ilyenkor, ha egy serpa megmenti az életét, akkor akár tudatos a hegymászó, akár nem, dühöt fog érezni a megmentője iránt. Ez az élmény, az átlagemberek számára csak életük végén, a halál eljövetelével, annak természetes pillanatában, visszafordíthatatlanul tapasztalható meg. Fent a hegyen, a „halálzónában”, extrém körülmények között a halálközeli élmény nagyobb valószínűséggel élhető át és ráadásul még vissza is fordítható. Ez az élmény, az ilyen állapotok, tapasztalások és megélések sokszor függővé teszik azt, aki átéli, a hegyek szerelmesei lesznek és mindig visszavágynak.

A serpáknál ez a szenvedély tudássá alakul át az életük folyamán. Megélések és tapasztalások tömkelegén keresztül megtanulnak természetes módon kapcsolódni önmaguk felsőbb énjéhez, a testükhöz, a lelkükhöz, és képesek különbséget tenni a két valóság között. Pontosan tudják, érzékelik, hogy ki az, aki elveszett a két világ határán. Mivel pedig az a munkájuk, hogy biztonságban lekísérjék a hegymászót, igyekeznek a tévelygő segítségére sietni.

Kami Rita serpa természetes egyszerűséggel egy mondatban foglalta össze ennek a tudásnak a lényegét: „Ha rekordokat kergetnék, sokkal többször jártam volna odafent.”

„Az 53 éves Kami Rita serpa 1994-ben mászta meg először a Mount Everestet, és azóta szinte minden évben megismételte mutatványát, idén már többször is. Ezzel már28-adszorra jutott fel a világ legmagasabb csúcsára, amivel ő a világrekorder. Igazából már az előző csúcshódításaival is az volt, rendre saját rekordjait dönti meg. A Guiness rekordjai ellenére számára ez csak munka. „Ha rekordokat kergetnék, sokkal többször jártam volna odafent” – mondta, hozzátéve, hogy sokszor alig pár méterrel a csúcs előtt kellett visszafordulnia a hóviharok miatt, vagy éppen azért, hogy megmentsen bajba jutott külföldi hegymászókat.

A csúcshódító serpa kitálalt a problémákról | BorsOnline

(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)

Hírlevél feliratkozás

Hírlevél