A pszichológiában megküzdési stratégiáknak nevezik azokat az értelmi, vagy érzelmi törekvéseket, amelyekkel az emberek akkor élnek, amikor egy megoldásra váró problémával, vagy stresszkeltő élethelyzettel, eseménnyel találkoznak.
Lazarus és Folkman (1984) két átfogó megküzdési kategóriát különített el. A problémaközpontú megküzdés során az egyén arra törekszik, hogy az adott stresszkeltő helyzetet megoldja, megváltoztassa, vagy a jövőben elkerülje.
Az érzelemközpontú megküzdés során a stresszhelyzetre adott válaszreakciók arra irányulnak, hogy az egyénben a felmerülőnegatív érzelmek enyhítésre kerüljenek, vagy megszűnjenek.
Az érzelemközpontú megoldás kereső nem tud rendszerben gondolkozni, saját érzelmei irányítják a döntéshozatalnál. Nekem rossz, nekem fáj, ami történik, ez szűnjön meg.
Az értelemközpontú megoldás kereső az érzelmek elfojtásával, diktatórikus módon meghozza racionális döntéseit. Erre megyünk, ez lesz és kész, ez a logikus irány.
Képzeljünk el egy családi vacsorát, melyen „egy régóta megoldásra váró, feszültséggel teli élethelyzet” nevű gombra valamelyik családtag véletlenül „rátenyerel”.
Elindulnak a válaszreakciók, s hamarosan kialakul a mindig újra és újra ismétlődő bábeli zűrzavar. A legtöbben saját felmerülő érzelmeikre reagálva, a problémára, vagy a többiekre egyáltalán nem figyelve sorolják, hogy szerintük ki a hibás, miért tartunk itt, így nem lehet viselkedni…
Az értelemközpontú csapat tagjai erre befeszülnek, s közlik, hogy hagyjuk a hisztit, teljesen logikus, már évek óta mondjuk, hogy itt ezt és ezt kellene tenni…
És ez a program fut éveken keresztül, az egymás nyelvét nem beszélő bábeli zűrzavar automata üzemmódja, a családi vacsorákon, céges meetingeken, üzleti megbeszéléseken.
Annyi a különbség, hogy cégeknél a valamelyik megküzdési technikával élő vezető döntéseit kénytelen elfogadni mindenki.
S itt felmerül a kérdés akkor milyen a jó vezető ? Én azt gondolom, s tapasztalom, hogy ez rendszer függő . Egy olyan rendszerben ahol megvan az esélye, hogy az ösztönös érzelmek könnyebben elszabadulhatnak, ott nagyobb létjogosultsága van a poroszos, kicsit diktatórikus, fegyelmezett, szabálykövető , szigorúbb kereteket tartó vezetésnek.
Egy érzelmileg kevésbé túlfűtött rendszer élére egy demokratikusabban gondolkodó vezetés alkalmasabb.
Egy jó vezető mindenképpen rendszerben gondolkozik, fejlett értelmi és érzelmi intelligenciájának köszönhetően, nem ignorálja a rendszer többi tagját, hanem érti működésüket, s nem csak saját logikája, vagy érzelmei határozzák meg döntéseit.
Egy egyensúlyban működő rendszerben van helye a logikának, a racionalitásnak, de az érzelmeknek is. Ahol nem engedik meg az érzelmeket, ott az emberek idővel elfásulnak, kiégnek, elveszítik kreativitásukat, megunják munkájukat, megbetegszenek. Ahol pedig nem hoznak időnként racionális döntéseket, ott megreked a működés, nem lesz fejlődés, továbblépés, kivitelezés.
Ezért rendszerfüggő mindig, hogy mikor mi a jó döntés, vagy ki a jó vezető. Nagyon ritkán van két egyforma rendszer, hiszen mindig más és más emberek élnek egy családban, vagy dolgoznak egy munkahelyen. Ezért a jó vezető első lépésben megfigyeli a rendszert, melynek tagja, megérti annak működését, felméri erőforrásait, elfogadja hiányosságait, s ezen ismeretek mentén hozza meg döntéseit. Nem a saját, eddig esetleg máshol sikeresen működtetett tudásait, képességeit erőszakolja rá mindenre, és mindenkire, legyen az család, vagy munkahely.
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg formába öntését.)