Miért nem helyes megmondani az embereknek, hogy hogyan oldják meg a nehézségeiket?

Mikor egy ember a figyelmének fókuszát a fejében tartja, akkor agyból, racionálisan, logikusan gondolkodva oldja meg problémáit. Ebben az üzemmódban az agyunkban tárolt tapasztalatainkra, tudásunkra, eddigi ismereteinkre hagyatkozva hozunk döntéseket, melyekért felelősséget is vállalunk. Azért tudjuk ezt megtenni, mert valamikor már megtapasztaltuk, vagy legalább már olvastunk róla, hogy az ilyen helyzetben egy ilyen döntés már sikeres megoldáshoz vezetett.

Ha családtagjaink és barátaink a miénkéhez hasonló helyzetbe keverednek és ezt elpanaszolják nekünk, mi azonnal készségesen megosztjuk velük a tudásunkat. Azt t mondjuk nekik: -ne félj, tedd ezt és ezt, meglátod minden rendben lesz. A baj csak az, hogy amíg nem tudjuk, hogy a nekünk panaszkodó embernek pontosan mi is a baja, addig a megoldási javaslataink, jó tanácsaink csak találgatások. Egy a sokmillióhoz annak a lehetősége, hogy az ő problémájára is pont az lesz a tökéletes megoldás, ami nekünk valamikor már segített.

Mikor valakivel beszélgetek, gyakran azt tapasztalom, hogy nehezen vagy egyáltalán nem tudja megfogalmazni, hogy pontosan mi is a problémája. Gondol valamit a problémáról, amiben épp benne van, ám a legtöbbször a megnevezett baj forrása szerinte önmagán kívül van és az ok a környezetében keresendő. A beszélő szemszögéből majdnem mindig csak elszenvedője a kialakult helyzetnek.

Hasonló módon nincsen tisztában az érzéseivel sem. Azt mondja „szomorú vagyok”, vagy „nagyon dühös vagyok”. Amikor pedig megkérdezem tőle, hogy kire dühös? Értetlenül néz rám és nem érti, hogy lehet ilyet kérdezni? Jön is a felelet: „Természetesen arra az emberre vagyok dühös, aki ebbe a lehetetlen vagy megalázó helyzetbe hozott és tart.”

Az én tapasztalataim szerint a problémamegoldás legnehezebb része az elfogadás, a beazonosítás, és végül a megértés. Mikor ezeken a lépéseken túl vagyunk, a megoldás szinte azonnal megérkezik magától. Megkérdőjelezhetetlenül.

Mint egy matematika felmérőnél. Amíg nem értem a feladatot, gondolkozhatok én fejben a megoldáson vég nélkül, de a sokmillió lehetőség közül, evvel a módszerrel, kicsi az esélye, hogy megtaláljam a helyes megoldást. Abban a pillanatban azonban, ahogy megértettem a feladatot, már kétségkívül a helyes megoldást fogom tudni alkalmazni.

Én segítőként nem a probléma megoldására helyezem a hangsúlyt, hanem mindig arra törekszem, hogy figyelmemmel és kérdéseimmel abban a folyamatban tudjam kísérni a hozzám forduló embereket, hogy tudatossá váljanak a bennük levő érzelmekre és gondolatokra. Hogy megtanuljanak önmagukra is figyelni egy számukra nehéz helyzetben. Hogy tudatossá váljanak önmagukra, a környezetükre és a problémáikra egyaránt. Akinek ez sikerül, ott a megoldások szinte maguktól bomlanak ki.

(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)

Hírlevél feliratkozás

Hírlevél