Mindenkinek vannak nyomógombjai. Nekem is. Én az enyémeket arról ismerem fel, hogy túlreagálok olyankor mindent, akár emberek, akár külső körülmények nyomják be azokat a bizonyos gombokat. Túlreagálok, mert erőteljes érzések és érzelmek jelennek meg ilyenkor bennem. Szemfülesnek kell lennem, hogy tudatos maradjak, és ne hagyjam magam az érzéseim és érzelmeim által automata üzemmódba kapcsolni.
Ha mégis azon kapom magam, hogy azonosultam az érzéseimmel, és ebben az állapotban már pörgetem is a fejemben megjelenő gondolatokat, akkor a légzés, a gondolatok leállítása, a fókusz áthelyezése szokott leginkább segíteni. Ebben az érzelmileg túlfűtött állapotban nem ajánlatos döntéseket hozni. Ilyenkor nem a valóság, hanem érzésvilágunk irányítja a gondolatainkat és cselekedeteinket. Most talán sokan arra gondolnak, hogy jó, ezt mindenki tudja. Ez így is van, valóban sokan tudják, értik ezt, fejben. A gyakorlatban azonban csak nagyon kevesen tudnak ezzel a helyzettel jól bánni.
„Más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem.” Valahogy így van ez az érzelmekkel is. Míg érzelmileg nem vagyunk érintettek könnyebben észrevesszük, hogy mások egy-egy komfortzónán kívüli helyzetben mennyire nem tudnak önmagukon uralkodni. Észrevesszük, fejben értjük, tudjuk, hogy mi történik, mégsem tudunk empatikusan az érzelmileg túlfűtött emberhez kapcsolódni, nem tudunk neki segíteni. Az ilyen helyzetekben gyakran mi magunk is álarcot öltünk, és megkezdődik az értelmetlen, automata párharc. Mindig ugyanúgy kezdődik, ugyanúgy fut le, s ugyanaz lesz a vége. Nem születik előremutató megoldás.
A nyomógombos helyzetekben megjelenő érzések és érzelmek a hiányainkra emlékeztetnek bennünket. Ezek a hiányok szorongatnak, fájnak, szomorúvá vagy dühössé tesznek bennünket.
Mondok egy példát, egy egészen banális, mégis jellemző példát az életemből. Brúnóval, családunk kutyusával a forróság beköszönte óta hajnalonta járunk sétálni. Találtunk egy kedves, befogadó csapatot, ahol a kutyák szabadon kergetőzhetnek és labdázhatnak. Brúnó általában szófogadó, jó kiskutya. Ha ebek és labdák közé keveredik, akkor ez a helyzet tövig benyomja nála a gombját. Eluralkodnak rajta az ösztönei és szófogadatlanná válik.
A szófogadatlan viselkedése aztán nálam is benyomja a gombot. Befeszülök, dühös leszek, és megjelennek bennem a negatív gondolatok.
-Felkelek hajnalban, kijövök vele, hogy jól érezze magát, ez a hálátlan kutya meg nem fogad szót…-Egymásnak feszülünk hát. Holott semmi bajunk egymással. Az érzéseinkkel és érzelmeinkkel vannak gondjaink. Ő játszani akar mindenáron, én pedig fegyelmezni akarom. Egyikünk sem jut közelebb a saját céljához. Mindketten egyre erőszakosabban és dühösebben követeljük, hogy a saját akaratunk érvényesüljön.
Nyilvánvaló, hogy az akarat és a túlhevített érzelmek, ösztönök értelmetlen párharca folyik köztünk.
Brúnó szófogadatlan, mert én nem hagyom szabadon játszani, én pedig dühös vagyok rá, mert nem azt csinálja, amit elvárok tőle, szófogadatlan. Pedig általában semmi bajunk egymással, egyéb helyzetekben szeretjük egymást.
Kívülről nézve egyszerű a megoldás, nekem meg kell tanulnom fegyelmezni, ami az ebet segíti a beilleszkedésben. Értem én ezt fejben. Ha megvizsgálom a bennem levő érzéseket, akkor első lépésként el kell fogadnom, hogy szorongok és dühös vagyok. Ez azonban nehéz, nagyon nehéz. Felismerni és elfogadni önmagunkban, hogy most dühös vagyok, mert nincs kedvem, időm és bátorságom, hogy megtanuljam fegyelmezni a kutyámat em könnyű. Ráadásul fogalmam sincs, hogy is csináljam ezt. Amúgy pedig annyi mindent megteszek ezért a kutyáért, miért is kell még ezt is megfejlődnöm?
Ha elfogadom és megfigyelem a bennem kavargó érzéseket, akkor megértem, hogy ez már régen nem csak az ebről és rólam szól. Van egy sokkal mélyebb értelme is ennek a nyomógombnak és érzésnek. Valójában nekem nehezen megy minden, ami a fegyelmezéssel függ össze. Nem tudok fegyelmezni, ezért minden olyan helyzetben, ahol fegyelmeznem kellene a kutyámat, gyerekemet, kollégámat, vagy bárki mást, én szorongok és ebből a szorongásból teremtem a gondolataimat, amik viszont meghatározzák a viselkedésemet és a döntéseimet.
Nem megy a fegyelmezés, nem működik és én nem találom a megoldást. Most akkor kire és mire is vagyok dühös valójában? A kutyámra, a gyerekemre, a munkámra, az életemre vagy önmagamra, hogy ez nem működik, hogy nem tudom ezt megoldani? Elkeseredett vagyok és a nem tudom megoldani érzése szorongat.
Amikor nem vagyunk tudatosak arra, hogy mi zajlik bennünk, akkor elkeseredésünkben és tehetetlenségünkben dühöngünk és támadunk, pedig valójában segítségért kiáltunk.
A probléma gyökere az érzelem, ami ilyenkor eluralkodik rajtunk és amivel azonosulunk. Így tudja az érzelem befolyásolni gondolatainkat és viselkedésünket. Sokan azt mondják gondolkodj másképp és minden rendben lesz. Szerintem evvel csak tünetet kezelünk. A gondolat elterelésével csak átmeneti siker érhető el, mert az érzelmek csak ideig, óráig fojthatóak el. Gyökeres változás ilyenkor nem történik. Az érzelmek mélyen elfojtva, de bennünk maradnak.
De térjünk vissza az én példámhoz. Mi történik, ha nem vagyok tudatos és nem jövök rá, hogy a szorongásomban és a dühömben az az információ rejlik, hogy nem tudok fegyelmezni. Tudattalan maradok a bennem megjelenő érzésre és hagyom, hogy átvegye az irányítást felettem. Megjelenik a szorongás, én azonosulok vele és ebből a félelmetes érzésből gondolkozom és cselekszem.
Megfogom Brúnót, nehogy valami baja legyen. Ráadom a pórázt és nem engedem labdázni, mert elszalad és nem jön vissza. Két három ilyen alkalom után már oda sem megyünk a vidáman labdázó társasághoz, mert kellemetlen, hogy míg a többiek labdáznak, az én Brúnóm pórázon mellettem ücsörög. Félek szabadon engedni. Idővel minden kutyás társaságot elkerülünk, mert mi lesz, ha kergetőznek majd és az én Brúnóm nem fogad majd szót, nem jön vissza és valami baj lesz. Aztán már csak ketten sétálunk, én és Brúnó a póráz végén. Brúnó minden szembejövő kutyát üdvözöl majd, mert menne játszani, én pedig nem engedem, mert szorongok, hogy mi lesz, ha elszalad, ha nem fogad majd szót, ha nem jön vissza és valami baj lesz. Nemsokára már akkor is szorongok, ha meglátok egy pórázt, vagy magamban sétálok.
A következő életemben pedig nagy valószínűséggel szorongani fogok, ha kutyát látok. Nem fogom érteni az okát, hogy honnan ez a szorongás hiszen tudomásom szerint soha semmi problémám nem volt még kutyákkal.
Eljön majd az az idő is, amikor nagyon vágyom majd rá, hogy legyen egy kutyám. Fejben tudom, hogy minden körülmény adott és mégis képtelen leszek ezt a vágyamat megvalósítani. Ez a bennem tudattalanul működő érzés itt lesz velem és megvétózza majd minden, kutyákkal kapcsolatos vágyamat, gondolatomat és cselekedetemet. Pedig csak fegyelmezni kellene megtanulnom.
2022.06.26.