„Minél jobban fáj valami, annál inkább megtalálom a módját, hogy miként lehet lehasítani, leszakítani magamról azt a részemet, ami fáj. Ha azonban soha nem találom meg vele az összeköttetést, akkor attól fogva az a részem vezérli az életemet, amitől elválasztottam magam. Ekkor folyton csak csodálkozni fogok, hogy nahát, megint mi történik velem! Freud ezt ismétlési kényszernek nevezi.
Hogyan lehet újra megölelni azt a részemet, amitől elválasztottam magam? Ez azon múlik, hogy a túlélési problémáim meg vannak-e már oldva. Addig, amíg azzal küszködöm, hogy életben maradjak, nagyon is jó, hogy leválasztom azt a részemet, amelyik fáj, mert ha elveszítem magam a fájdalmamban, akkor nem tudok túlélni. Az ember csak akkor tudja megölelni azt a részét, amelyet lecsatolt, ha már úgy érzi, elmúlt a veszély, újra tud élni. De ehhez kell egy olyan társadalom, vagy legalább egy olyan család, társ vagy terapeuta, akire emberileg számítani lehet.
Ez egyedül nem megy, ehhez egy másik is kell, valaki, aki karban tud tartani, meg tud ölelni – legalábbis addig, amíg megsiratom azt, ami történt velem. Mert azért csatoltam le magamról azt a részemet, hogy ne kelljen belehalnom a bánatba. Ahhoz, hogy újra magamhoz öleljem, olyan környezet szükséges, ahol nem kell magamra vigyáznom.”
(Feldmár András: Belső utakon)
Tisztelem Feldmár András munkásságát, de ebben a témában nem tudok vele teljes mértékben egyetérteni. Avval maximálisan egyetértek, hogy a leválasztott lélekrészeinket csak akkor tudjuk, merjük újból magunkhoz hívni és a létezésüket elfogadni, ha biztonságos, megtartó közeget érzékelünk magunk körül. Ám a kipárnázott biztonságban van egy nagy csapda. Amint az ego, a személyiség érzékeli maga körül a biztonságot, csak ritkán képes arra úgy tekinteni, mint egy fantasztikus lehetőségre, hogy lehasított fájdalmait és félelmeit újra élheti és integrálhatja azokat. Az ego ilyenkor, tudat alatt, olyan környezetet választ, ahol a számára félelmetes dolgot az emberek természetes módon élik meg és ezért kívülálló, fekete báránynak érezheti magát a többiekhez képest. Úgy érezheti, hogy másságát a többiek nem értik meg, és nem fogadják el. Kicsi a valószínűsége annak, hogy valaki annyira tudatos legyen, hogy felismerje egy kiváló, biztonságos terepre érkezett, ahol megtanulhatja a környezetétől a számára nehéznek tűnő ismeretlen működésformát.
A környezet, különösen, ha családról van szó, értetlenül áll a fekete bárány viselkedése előtt. Mindennel próbálkoznak, szép szóval, büntetéssel, fegyelmezéssel, terápiával, orvossal, szeretnék jó útra téríteni a lázadó családtagot. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a problémában megoldás születhessen. Mégis gyakran évekig nem történik meg a hőn óhajtott változás.
Miért nem segít semmi? Hiszen minden lehetőség adott a fájdalmat elszenvedett lélekrész visszaintegrálásához. Ideális, empatikus, megértő és biztonságot nyújtó, segítőkész a környezet. A szenvedő biztonságban érzi magát, érti tudja mit kellene tennie, mert már sokszor elmondták neki. Látja maga körül, hogy mások sikeresen működtetik a tőle is elvárt mintát, mégsem mer változtatni evvel hosszú, kilátástalan szenvedésre kárhoztatva a családját.
Minden megértés és logikus megoldás keresése előtt van egy nulladik lépés. Ez pedig az érzelem létezésének megengedése, beazonosítása a testben, és végül az elfogadása. A leszakadt lélekrész érzéseinek és érzelmeinek az elviselése, az, ami ijesztő. A szenvedő, a 0. lépésben ebben vár segítséget a környezetétől. A gyakorlatias mintát várja tőlük, ami megmutatja, hogy a testében megjelenő erőteljes energiákkal mihez kezdjen. Ebben, a 0. lépésben még korai logikusan gondolkozni és megoldásokon agyalni. Az érzelmekkel nem lehet fejben dolgozni, leszakadt hárított fájdalmakat, sérüléseket elszenvedett lélekrészekkel pedig különösen lehetetlen. Az érintett ugyan megérti, hogy mit kellene tennie, de a szorongató érzelmek újból és újból lebénítják a cselekvését.
Az érzelmek maga az ösztönvilág. A tudatalatti működésére csak a tudat képes olyan hatást gyakorolni, ami gyökeres és tartós változást eredményez a személyiségben.
A módosult tudatállapotban elérhető tudatosság az, ami képes az igazságot érzékelni. Ez lenne a 0. lépés. A bodywork, a transzlégzés, a sámán szeánszok, mind-mind ezt a célt szolgálják. Kijönni fejből, a gondolatok világából és elkezdeni érzékelni a lehasított lélekrész fájdalmát. Módosult tudatállapotban megengedni és újra élni az igazságot, ami a félelmet okozza A profi kísérő erőteljes megtartó erővel rendelkezik és képes olyan hiteles mintát mutatni a keresőnek, ami segíti őt az érzelmeivel való kapcsolódásban és megküzdésben.
A múlt újra élése természetesen félelmetes. A kísérőnek az a feladata, hogy miközben érzékeli a folyamatot, képes legyen empatikusan kapcsolódni és ebben az állapotban saját erejét, energiarendszerét a másikkal rövid időre megosztani és őt a fájdalmas múlt újra élése közben támogatóan végig kísérni
Így módosult tudatállapotban olyan megküzdési mintát kínál a kísérő, amivel már képes lesz emberünk a lehasított részeit, érzéseit, és érzelmeit egyedül is kezelni. Így elindulhat a leszakadt lélekrész visszaintegrálása és a hőn áhított változás elől elhárulhat az akadály.
Innen már vissza lehet és vissza is kell kapcsolni a fejbe. Kezdődhet a terápia, a kommunikáció, a megértés, a feldolgozás, célkitűzések kitűzéseés azok megvalósítása…