Sokan dolgoznak olyan munkakörben, ahol emberekkel kell együttműködni vagy munkatársként, egyenlő szinten, vagy vezetőként, őket irányítva. Egyik értekezlet követi a másikat, folyamatosan problémákat kell megoldani, határidőket betartani, felelősségteljes döntéseket hozni, konfliktusokat elsimítani. A fókusz fejben van ilyenkor. Nem kétséges, hogy az embernek, mint működő rendszernek az érzések, érzelmek is részét képezik, így valahol ezek is jelen vannak a hattérben, de az energia főleg a résztvevők közötti gondolatcserével, szavakon keresztüli kommunikációval áramlik. Egyik téma követi a másikat. Koncentrált, hatékony munka folyik, hisz szorít az idő és sok a megoldandó feladat.
Hatalmas szerencse, hogy legtöbben felnőtt korunkra már „el tudjuk olvasni” mások érzelmeit anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelnénk ennek, így a háttérbe húzódó érzelmek, érzések be-besegítenek. A szemkontaktus, testtartás, mimika, hanghordozás, hangerő (gyűjtőnéven nem-verbális kommunikáció), mind hasznos információkkal szolgálnak a jelenlévőknek és fokozzák a hatékonyságot. A fejben lévő ember is megfigyeli, értelmezi ezeket a jelzéseket és automatikusan felhasználja ezeket. A vezetőket gyakran ki is képzik arra, hogy minél hamarabb észrevegyék a jeleket, és tanácsokkal látják el őket, hogyan lehet a maximumot kihozni a csapatból egy-egy jó időben bedobott viccel, vagy pár tornagyakorlattal.
A minap egy baráti társaságba voltam hivatalos, ahol egy vezető beosztásban dolgozó emberrel beszélgettem pár órát informatikai témákról. Emberünk mindjárt a beszélgetés kezdetén magához ragadta az irányítást. Profin felvette velem a szemkontaktust és már ontotta is rám a lehengerlően sok információt. Én meg csak ültem és ámuldoztam, micsoda felpörgetett agyműködés, milyen széleskörű rálátás ezekre a bonyolult dolgokra, na és mekkora hatékonyság, wow.
Emberünk azonban egyszer csak elcsendesedett, s megkérdezte:
– Untatlak?
– Ezt miből gondolod? – kérdeztem vissza.
– Keresztbe fontad magad előtt a karjaidat, bezárkóztál.
Magamra néztem és valóban keresztbe voltak fonva a karjaim. Észre sem vettem mikor kezdtem el bezárkózni az információáradat előtt. Emberünk azonban nem jól értelmezte a jeleket, mert nem azért zárkóztam be mert untatott, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert kíváncsivá tett, hogy mint emberi lényt fedezzem fel. Nagyon érdekelt, hogy milyen ember lehet, akinek a fejében ennyi tudás van felhalmozva. Mivel azonban nem tudtam erre úgy figyelni, hogy közben az információáradatot is feldolgozzam, szép lassan és tudattalanul kivontam a fókuszomat a fejemből és próbáltam az emberhez kapcsolódni. Nálam ez a gondolatok, értelmezések, kategorizálások nélküli, tiszta, őszinte érzékelésen alapuló, intuitív kapcsolódást jelenti. Régóta igyekszem nem „fejben” dönteni el valakiről, hogy milyen ember. Inkább ezekre a finomabb jelekre összpontosítok, és az így megszerezhető információkra támaszkodom.
Mivel beszélgetőpartnerem figyelt rám, rögtön észrevette, hogy elvesztette velem a kontaktust. Olvasott a jelekből, értelmezte őket, és saját tapasztalataira támaszkodva arra a következtetésre jutott, hogy untat a téma, ezért zárkóztam be. Mivel folytatni akarta velem a beszélgetést, új témákba kezdett, hogy visszaszerezze a figyelmemet és egyben tudtomra adta azt is, hogy figyel rám. Így beszélgettünk egy órán keresztül. Akkor aztán nem csak a karjaimat, hanem a lábaimat is keresztbe fontam, mert addigra már nagyon elfáradtam.
Emberünk őszintén megnyílt nekem. Láttam, éreztem, hogy tudja, nekem ő nem egy szórakoztató beszélgetőpartner. Nem értette mi a gond, hisz ő annyira igyekezett. Meg akart nekem felelni, el akart kápráztatni. Láttam rajta, hogy őszintén szeretné megérteni honnan ered a probléma és tudni szeretné hogyan lehet megoldani.
Amikor egy ember valamiben átlag feletti tudással, képességgel rendelkezik, akkor rengeteg energiát tud ezeken keresztül áramoltatni. Mivel ezen a térem magabiztos, jól érzi ott magát, biztonságban van, nyilvánvaló, hogy ezen keresztül szeretne kapcsolódni másokhoz. Azonban nem csak az előbb említettek miatt tesz így. Mivel ezen a létráján magasabban van, mint a környezete, jobban rálát a többiekre. Tud rájuk figyelni és él benne a vágy, hogy a tudását megossza másokkal is. Nem mindegy azonban hogyan teszi ezt.
Én, aki ezen a létrán még jóval lejjebb tartok, nem tudom őt követni. Elfáraszt, sok nekem. Kisebb adagokban tudnám csak befogadni mindazt, amit meg akar velem osztani. A probléma tehát nem az, hogy az ilyen ember unalmas, hanem az, hogy feldolgozhatatlanul sokat oszt meg velünk.
Nem véletlen, hogy az iskolákban is szüneteket iktatnak be az órák közé. Az ok ugyanez. A jó tanár órákig tud egy adott témáról, megállás nélkül beszélni. Évek alatt tanulta meg, gyakorolta be, magabiztosan birtokolja ezt a tudást. A diákok, akik sokfélék, nem tudják ezt a hatalmas tudásanyagot néhány óra alatt, ugyanilyen szinten elsajátítani. Kisebb adagokban és változatosan kell eléjük tárni a megtanulandó anyagot.
Aki ezt nem tudja, az bizony könnyen érti félre a helyzetet, olvassa rosszul a jelzéseket. Azt gondolja, hogy a vele szemben ülők unatkoznak, hiányzik belőlük az érdeklődés, képtelenek ezt felfogni, lusták stb. Régi tapasztalatokra támaszkodva mond ítéletet egészen addig, míg fel nem fedezi, hogy a „nem figyelés” okát nem lehet csak fejben tartózkodva megérteni.
Persze, nagyon fontos a tudomány által feltárt folyamatokat megismerni és alkalmazni, de van még mit tanulnunk, mert minden ember egyedi energiarendszer. No, ez meg Emberünknek felfoghatatlanul sok információ még. Hogy is lehetne minden egyénre finomhangolt megoldásokat alkalmazni? Hogy lehetne így hatékonyan és gyorsan feladatokat megoldani?
Én meg ülök keresztbe tett kezekkel és lábakkal és azon töprengek, hogy vajon mi emberek a Jó Istent is tökéletesen meg akarjuk érteni? Őt is kategorizálni, rendszerezni szeretnénk? Vajon tényleg elhisszük, hogy a világ működése tudományos alapon teljes mértékben megérthető?
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)