Amikor olyan helyzetbe keveredünk, melynek sikeres megoldására még nincs tanult vagy genetikailag megörökölt pozitív mintánk, akkor érzéseink és érzelmeink azonnal jeleznek, hogy ismeretlen terepre tévedtünk. Félni kezdünk és szorongunk. Eluralkodik rajtunk a stressz. Veszélyben érezzük magunkat, mert eddigi tapasztalataink alapján az ilyen helyzetekből mi mindig vesztesen keveredünk ki. Mivel nem szeretnénk, ha a múltban megtörtént rossz dolgok megismétlődnének, jó előre védekező állásba vonulunk vagy azonnal támadásba lendülünk, a „legjobb védekezés a támadás” téves elmélet szellemében.
Ilyenkor a szívverés fokozódik, a légzés felgyorsul, az izmok készen állnak a cselekvésre. A szervezet stresszre adott válaszának célja, hogy vészhelyzetben megvédje magát úgy, hogy felkészül a gyors reagálásra.
A megfeszült test készen áll a védekezésre. Gondolataink az éppen átélt, és ehhez hasonló helyzetek tapasztalatai körül kezdenek el forogni. Viselkedésünk ellenségessé, szavaink bántóvá válnak.
Ilyenkor nem a valóságot érzékeljük, nem tények alapján döntünk, hanem saját korábbi tapasztalataink és a szüleinktől megörökölt mintáink veszik át az irányítást az érzelmeink és gondolataink fölött. Ebből a nézőpontból próbálunk megoldást találni a helyzetre. A legelső és legfontosabb feladat, a „múljon már el ez a rossz érzésem”. A rossz érzés csillapítása lesz a legégetőbb feladat.
Ilyen beszűkült tudatállapotban csak érzelemfókuszált, énközpontú döntések születhetnek. Döntések melyek pillanatnyilag enyhítik ugyan a kellemetlen érzéseket, de pozitív, előremutató változásokat nem hoznak a fennálló problémára. Miért?
Mert a stresszhelyzetben lévő embert nem érdekli, hogy a fennálló probléma többi szereplője hogyan érzi magát és mit gondol éppen. Nem tud másra figyelni, csak saját magára, az érzéseire és saját gondolataira. Pedig nagyon hasznos lenne ilyenkor érzéseinket tudatosítani és gondolatainkat megállítva a figyelmünket a helyzetre irányítani. Venni egy-két mély levegőt, ahogy mondani szokták. Nagyon hasznos lenne kizökkenni egy pillanatra, mert egy-egy problémás helyzetben nem csak a mi tapasztalataink és genetikailag megörökölt viselkedésmintáink vannak benne, hanem az összes többi szereplőé is. Meglehet, nekem még nincs pozitív mintám a megoldásra, tehát félek és szorongok, ami teljesen természetes. Ám, ha képes vagyok ilyenkor más nézőpontra is nyitni, ha tudatos vagyok és elfogadom, hogy másnak esetleg lehet erre jobb megoldása, akkor tudok másokra is figyelni. Könnyen előfordulhat, hogy mások az adott probléma megoldásában nálam már előrébb járnak. Akár, mert saját maguk ebbe a témába energiát és figyelmet fektettek, tanultak és fejlődtek, vagy családjuk, felmenőik gyűjtöttek már be pozitív tapasztalatokat ebben a dologban és átörökítették ezeket az utódaiknak.
A helyzet igazságának felismerése azt jelenti, hogy saját érzéseim és érzelmeim áradata ellenében is képes vagyok a helyzet tényeire figyelni és az igazság felfedezésére koncentrálni. Az igazság ugyanis a kialakult probléma összes szereplőjének a tudásait és hiányait tartalmazza. Amikor azonban mindenki kizárólag a saját hiányaira, negatív érzéseire és gondolataira fókuszálva, szorongva kiabálja át a másiknak a sérelmeit, vagy erőszakosan próbál hatalmat gyakorolni a másik felett, akkor hosszútávú sikeres megoldások nem születhetnek.
Ilyenkor „megakad a lemez”. Egymás stressz gombját nyomogatva, minden alkalommal ugyanazon érzések és gondolatok mentén, ugyanaz a program fut le mindenkiben. Egészen addig, míg valaki fel nem ébred a „Mátrixból”, elege nem lesz az értelmetlen vitákból, egymás hibáztatásából és el nem kezdi megfigyelni a valóságot és változtat. A megfigyelésből születik a megértés, a megértés pedig elvezet a sikeres megoldáshoz.
Persze az igazság megértése néha fájdalmas és kellemetlen is lehet. Nem könnyű és vidám dolog a saját hiányainkat, hibáinkat meglátni. Avval az igazsággal sem könnyű szembe nézni, hogy a probléma megoldása esetleg nem rajtunk múlik, hanem vitapartnerünk hiányaival kell szembenéznünk és elfogadnunk, hogy ő saját érzelem és gondolatvilágába beleragadva nem hajlandó a problémára fókuszálni és közösen megoldást keresni. Mégis minden sikeres megoldásnak ez az első és megkerülhetetlen lépése. Ez hozza lendületbe a változást.
Ha érzéseink, indulataink ellenére tudatosak tudunk maradni és a problémára keresünk megoldásokat, akkor elfogadhatóvá és érthetővé válnak mások érzései, gondolatai és tudásai is. Így lassanként a pozitív tapasztalások és tudások fogják döntéseinket meghatározni.
Egy-egy ilyen módon elért döntés nem biztos, hogy rövid távon a probléma minden szereplőjének könnyebbséget hoz, de az biztos, hogy hosszútávon mindenkinek tanulást, fejlődést és előrelépést eredményez.
A nagy kérdés: hogyan tudunk egy számunkra stresszes helyzetben tudatosak maradni az érzéseinkre és csendben, elfogadással megfigyelni azokat?
Figyelem áthelyezéssel, fókuszálással, rengeteg gyakorlással. Önmagam, az érzéseim, a gondolataim, a testem megfigyelésével és mindezek működésének megértésével.
(Köszönöm Dobos Csillának a szöveg végső formába öntését.)